Molnár Ferenc és a „konvencionális hazugságok”

Molnár Ferenc életműve több mint egy évszázada „torkán akadt” a magyar irodalomtörténészeknek és esztétáknak. Ennek oka, hogy nagy terjedelmű munkásságát, de különösen a színműveit hiába próbálták különböző ideológiai sémákba szorítani és értelmezni. Kortársai nem tették fel a kérdést: hogyan kelthettek művei olyan hihetetlenül nagy visszhangot? Központi témájával – a zsidó asszimiláció lehetőségei, bizonytalan perspektívái Európában – a kor égető problémáját vetette fel. Ez tette őt a huszadik század második évtizedében a világ egyik legnépszerűbb szerzőjévé, akit Nobel-díjra is felterjesztettek. Molnárt mindvégig foglalkoztatta az identitás átalakításának, a környezet és a jellem egymásra hatásának problémája. Jobboldali kritikusai kétségbe vonták, hogy egyáltalán művészet-e, amit létrehozott. Szemére vetették, hogy Trianonra ügyet sem vet, „tudatosan elhanyagolja a nemzeti problematikát”, és az „erkölcstelen zsidó-kozmopolita Budapestet” jeleníti meg az irodalomban. 1918 decemberétől a kommunisták támadták azzal, hogy kiszolgálja a nagypolgárság ízlését, figyelmen kívül hagyja a társadalmi konfliktusokat, és nem képes megmutatni a polgári romlottság világából kivezető utat. 1948 és 1956 között színdarabjait egyáltalán nem játszották, de A Pál utcai fiúk című regényét, a kétségbevonhatatlan klasszikust még ekkor is kiadták. Molnár mindmáig a legismertebb magyar író, napjainkban is sikeres színpadi szerző, akinek magánéletéről több könyv is megjelent. Ideje, hogy az életművét új megvilágításban is szemügyre vegyük.